1

Izabelláról senkinek sem az jutott először eszébe, hogy tinédzser éveiben egy lányzenekarban rappelt, vagy hogy hobbifotósként egész kollekciója volt épületek homlokzatairól. Nem is az, hogy mindig leállt idegenekkel beszélgetni az utcán, vagy hogy középiskolában három egymást követő évben nyerte meg a házi földrajz versenyt.

Izabella mindenki Vörös Oroszlánja volt, ami egyrészt a csillagjegyének volt köszönhető, másrészt rakoncátlan vörös loboncának, ami most is jelzőfényként vibrált az Egreshal Park hófedte fenyői között.

Izabellát persze mindez egy cseppet sem zavarta. Gyerekkora óta kitűnt az évfolyamtársai közül megjelenésével: Hol a saját maga készítette, anyát és apát ábrázoló tetoválásával az alkarján, hol a nyári hónapokban a teljes arcát beterítő szeplőinek köszönhetően. Kevés dologtól ódzkodott annyira, mint hogy ő is belevesszen a szürkegatyások tömegébe. Most mégis próbált minél kisebb feltűnést kelteni az árusok között bóklászó ajándékvadászok mellett.

Rég nem érzett izgalom dobogott a torkában.

Izabella megállt a park fái között megbújó, fagylalt formájú Mézescsupor pub ajtaja előtt.

– Még tíz perc – nézett karórájára. Különleges darab volt: egyetlen mutatója volt, ami tizenkét óra alatt kerülte meg a számlapot. Édesapjától kapta ajándékba, egy évvel ezelőtt. A hátuljára ez volt gravírozva: „Izámnak, az idő legyen veled!”. Az órát akkor túl elegánsnak gondolta, de azóta legnagyobb kincseként tartotta számon mint édesapja utolsó ajándékát.

Izabella tekintete a park fái között csüngő lampionok felé kalandozott. Alattuk megannyi árus bódéja vonzotta maga köré a kíváncsiskodókat és a vásárlókat. Az egyik, alig pár lépésre tőle, kürtöskalácsokat árult mindenféle ízesítésben. Átellenben műanyag kosarakban talán harminc éves videojátékokat kínáltak marékra mérve. Odébb Izabella látta, ahogy két gyerek egy-egy papírtölcsérnyi sült gesztenyével a kezében kerülgeti a felnőttek lábrengetegét. A videojátékos mellett zenedobozokat kínáló portékás egyik fadoboza fogaskerekeit csavarozta. Egy vásárló a füléhez tartva hallgatta a rézütők melódiáját, de a zene Izabelláig már nem ért el.

Minden tökéletesen normális volt.

Egreshal messze esett a Térségtől és a Peremvidéktől is. Találkozópartnerének, Augustyn professzornak pont ezért volt biztonságos itt meghúznia magát – olyan helyet talált, ahol a legkevésbé számítanának a felbukkanására. Persze a vörös hajzuhatag keltette feltűnéssel nem számolt.

Egreshal templomórája, ami a vásársor aranykapujával szemközt magasodott a város fölé, elütötte a hat órát. Izabella épp eléggé didergett már ahhoz, hogy végül kifújja magát és besétáljon a Mézescsupor pubba.

2

Augustyn professzor Izabella szakasztott ellentéte is lehetett volna: fekete felvonójában, bozontos üstökével és hetyke kefebajszával nem volt épp feltűnő jelenség. Izabella arra gondolt, ha nem lép oda hozzá, és szólítja a nevén – "Izabella Daalman?" –, talán fel sem tűnt volna neki a férfi jelenléte. Izabella megjegyezte magában, hogyha ez is az álca része a szürkegatyások közötti elvegyülésre, úgy elismerésre méltó teljesítmény.

– Egy korábbi főnököm mindig azt mondta, hogy inkább érkezzek tíz perccel hamarabb mindenhova, mint hogy rám kelljen várni akár csak egy percet is. Látom, italt is kért már magának. Így legfeljebb egy kis ankarai tubákkal tudom kárpótolni, amiért mégis megvárattam. Szabad?

Izabella nemet intett, mire a professzor csalódottan eltette alumínium szelencéjét kabátja egyik zsebébe. Nem sokkal később már tubák-mentesen, egy bögre forró, almás-fahéjas teával ült Izabellával szemben a pub egyik kerek ablaka mellett.

– Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem! – kezdett bele Izabella, miután túlléptek az udvariaskodási körökön. Augustyn professzor szája kinyílt, aztán becsukódott, mint egy halé: nem volt ideje megszólalni. – Az ön feljegyzései és életútja egyedülállóak, fantasztikusak, már egészen kislány-korom óta olvasom az írásait! Az Albatrosz Erdő, a Homokszemnyi Sivatag és a Lótusz Mező a kedvenceim. Gyerekként a tudományos részek még nem annyira kötöttek le, de az ön leírásai a Térségről mindig annyira... hogy is mondjam, élénkek és színesek voltak, szinte megelevenedett előttem a világa. Amíg mások mesekönyveket olvastak, én az ön útikönyveit bújtam. Mindig meg akartam kérdezni, hogy a rajzokat is maga készítette?

Augustyn professzor zavartan belekortyolt a teájába. Drótkeretes szemüvege bepárásodott a fahéjas párapamacsoktól.

Pályafutása alatt nem most emelték először piedesztálra: már egészen fiatalon is ígéretes tehetségként kezelték, aki egyfelől merész érdeklődéssel viseltetett a sárgavész iránt – vagy ahogy a korai amerikai bennszülöttek hívták, varázslat –, másrészt mentális rátermettsége mellett fizikailag is alkalmas volt rá, hogy későbbi tanulmányait ebbe az irányba folytassa. '72-ben lipcsei szülőházát és három húgát hátrahagyva a Drezdai Egyetem Interdiszciplináris tanszékén tanult tovább. A Térség princípiumából doktorált, évfolyamelsőként – ennek papírját jelenleg az ágyneműhuzatába rejtve őrizte. Első expedíciója után már nem csak a tudományos elit harsogta örömujjongva a nevét, de az utca embere is megjegyezte a fizimiskáját a tévéképernyőkön keresztül.

– A rajzolás a legjobb módja a dokumentálásnak – mondta Augustyn professzor. – A kézügyességemre legalább akkora szükségem volt, mint a háttéranyagok ismeretére. Bár nem vagyok egy Rembrandt, azt le kell szögezni.

– Olyan akartam lenni, mint maga. Krakkóban háromszor felvételiztem a művészetire. Nem jött össze, végül szociológus lettem. Ilyen, amikor a fantázia találkozik a valósággal, nem igaz? Gondolatban mindig valahol a Térségben és a Peremvidéken jártam a maga rajzai között. De tőlünk szinte lehetetlen lett volna ezt törvényesen megoldani, én pedig ahhoz sosem voltam elég tökös, hogy megszegjem a „Legfőbb Törvényt” – mutatott az ujjaival macskakörmöt Izabella. – Persze csináltam nem egy marhaságot életemben, de odáig még nem jutottam, hogy... tudja, mint amire most készülünk. Köszönöm a nagyi nevében is a segítségét.

Izabella néhány hónapja az édesapja hagyatékai között bukkant rá a képekre, amin apai nagymamája Augustyn professzor, a híres felfedező társaságát élvezi. A képek talán egy múzeumban készülhettek, néhány pedig mítikus állatkertre hasonlított. Izabella nagymamája még élő barátain keresztül, hosszas kutatás után jutott el Augustyn professzorhoz. A professzor kezdetben óvatos és távolságtartó volt vele. Még a személyazonosságát sem volt hajlandó igazolni, amíg Izabella el nem küldte neki a talált fényképeket. Azóta baráti viszonyban folyt a társalgás közöttük.

– Dorotheának sosem tudtam nemet mondani, úgy tűnik, az unokájával is hasonló a helyzet. – Izabella nem tudta eldönteni, hogy csak a kinti lámpások fényjátékát látja, vagy a professzor tényleg elpirult egy kissé.

Metsző hideg huzat siklott át az asztalok között, ahogy a pub bejárata szélesre tárult. Porhót és mínuszokat hozott magával az új vendég, egy szürke kezeslábast viselő alak. Elhaladt Izabella és a professzor mellett, majd beállt a pult melletti társaság egyik foghíjába.

– Nem most lát először ellenőrt – mondta félig kérdezve a professzor, Izabella falfehérre vált arcát látva. A lány nagyon rosszul palástolta, mennyire megrázta a jövevény érkezése.

– Nem, természetesen nem. Viszont most először érzem, hogy fenyegetést jelentenek rám. Mintha a homlokomra lenne írva, mit tervezünk. Feláll a szőr a hátamon. Magának nem...?

– Az emberek igénylik őket. Biztonságot ad nekik.

– Na de itt? – hajolt közelebb Izabella a professzorhoz – Ilyen messze a Térségtől ugyan mitől kellene tartaniuk?

Az overallos alak kezében egy korsó forralt borral már hátát a pultnak vetve nézelődött a pub vendégei között. Izabella egy pillantást sem mert vetni az irányába, nehogy véletlen összeakadjon a tekintetük.

– Semmitől – legyintett a professzor –, de el sem tudja képzelni mi mindent képesek túlreagálni a szürkegatyások. Pár hete például egy kuka a polgármesteri hivatal utcájában kihányta magából a beletöltött szemetet. Egy kisfiú jelentette be, akire folyton visszaköpte az üres kólás flakonját.

Izabella elmosolyodott, de szinte azonnal le is hervadt a jókedv az arcáról.

– A helyiek még az ellenőrök érkezése előtt petróleummal gyújtották fel a kukát. A maradványára pedig cementet öntöttek.

– Ne... Hogy tud ezzel együtt élni? Hiszen maga híres volt! A sárgavész volt a szakterülete. Maga nélkül talán még mindig úgy tekintenénk a Térségre, mint a csernobili szarkofágra.

– Na hiszen, meglepődne, hány szürkegatyás gondolja még mindig így!

Izabella hallgatott.

– Másfelé keresem mostanában a boldogságot. És a boldogulást – bámult el Izabella válla fölött Augustyn professzor. – Ha időm engedi festek. Feltölt és megnyugtat. Mindig szerettem volna továbbfejleszteni magamat, miután annyi időt töltöttem rajzolással a Térségben. Emellett műszaki rajzokat készítek egy helyi építészirodának. Jó még mindig hasznosnak érezni magamat – na meg élnem is kell valamiből. Biztos vagyok benne, hogy a világ egyes részein szép pénzt fizetnének a festményeimért, de jobb fű alatt meglapulva maradni. Egyébként a Mézescsupor pubban is benne van a munkám – mutatott a látszó födémgerendák irányába a professzor, majd hozzátette – Jó nekem itt, higgye el. Nem mennék már máshová.

Izabella bólintott.

– Ami a mai találkozónkat illeti... – kezdte Izabella, de ekkor a szeme sarkából egy nagy szürke foltra lett figyelmes. Torkán akadt a szó.

– Greg, a pultos szerint egy pohár Jégűzőt ivott eddig – szólt az asztaluk mellett álló szürke kezeslábast viselő férfi. – Ezek a finomságok olyan hamar megitatják magukat, hoztam magának egy utántöltést.

Az ellenőr mintha a karácsony hamuban fetrengett szürke angyalaként állt volna Izabella és a professzor asztalánál. Szimmetrikus, kisimult arcán földöntúli szikrázó mosoly terült el, amit a szemét átszelő forradás sem tudott elcsúfítani.

3

– Ne haragudjon, ismerjük egymást? – kérdezte Izabella, bár biztos volt a válaszban. A szája kiszáradt, valamit mondania kellett, különben már azzal gyanússá vált volna, hogy csendben marad.

– Percek óta azon gondolkozok, mit kamuzzak magának, hol találkoztunk – vakarta meg a fejét az ellenőr. – De sajnos nem vagyok jó hantázásban. A nevem Rex Wadas.

Izabella igyekezett keveset hezitálni, mielőtt megfogta a férfi kinyújtott kezét. – Izabella – mondta, és közben azon töprengett, miért a saját nevével mutatkozott be? A vezetéknevét azért sikerült visszanyelnie.

– Mencher – mondta Augustyn professzor, aki Izabella legjobb tudomása szerint évek óta Mencher Houtman néven élt a szürkegatyások között. Korábbi cseteléseikből úgy emlékezett, apai nagyapja keresztnevét és kedvenc tanára vezetéknevét használta a Drezdai Egyetemről.

– Szabad? – mutatott Wadas az asztal melletti harmadik, üres székre.

– Még mindig nem tudom, miben segíthetünk.

Rex Wadas azonban nem volt zavarban. Igenlő válasz nélkül is kényelembe helyezte magát az ablak előtti széken.

– Izabella, maga olyan feltűnő jelenség, mint egy égő fenyő a hóban.

Izabella segélykérően a professzorra nézett, aki szintúgy tanácstalan képet vágott. Jobb híján a bajszát simogatta, és igyekezett természetesen viselkedni. Izabella észrevette, hogy egyik kezét a tubákot rejtő zsebében nyugtatja. – Tudja, alig fél órája, hogy összefutottam A... Mencher barátommal. Rég nem láttuk egymást. Most meg egyszer csak itt... Mit is vásároltál Mencher? Karamellás bonbonokat?

– Kókusz. Kókuszkockákat kóstoltam – mondta Augustyn. – Végül nem vettem semmit.

– Annyi megbeszélni valónk van – mosolygott Izabella Rexre. – Nagyon köszönöm a Jégűzőt, igazán figyelmes. Most pedig, ha megbocsájt...

– Honnan ismerik egymást? – Rex Wadas fejét érdeklődően oldalra biccentette, miközben mintegy mellékesen Izabella elé tolta a teli pohár Jégűzőt. – Várjanak, kitalálom! Mencher, maga ugyanúgy, ahogy én is, kiszúrta a tömegben! Egy kocsmában, vagy az utcán és bumm! Jól mondom? Izabella, magát egyszerűen muszáj észrevenni – nevetett.

Izabella kényelmetlenül fészkelődött a székében, miközben lopva a kijárat felé sandított. Az elébe tolt italhoz esze ágában sem volt hozzányúlni.

– Egy szakmai konferencián találkoztunk Izabellával, még évekkel ezelőtt – mondta Augustyn professzor. Nem mintha annyira válaszolni akart volna Wadas kérdésére, inkább az bosszantotta, ahogy a férfi csak Izabella megjelenéséről tudott beszélni.

Izabella próbált úgy tenni, mintha nem most hallana először a konferenciáról.

– Milyen érdekes! – élénkült fel Wadas. – Nem csak szép, de okos is! Mivel foglalkoznak?

Izabella sokért nem adta volna, ha Wadasnak ebben a pillanatban megcsörren a telefonja, és azonnali távozásra kényszerül. Büszke volt a munkájára, amit a Sárga Ölelés alapítványnál végzett, ugyanakkor minél kevesebb személyes információt akart kiadni magáról Wadasnak. A munkájában semmi törvénybeütköző nem volt, de az ellenőrök mindig ferde szemmel néztek az olyan szervezetekre, amik valamilyen módon a sárgavésszel foglalkoztak.

A legutolsó dolog, amire jelenleg vágyott, hogy még jobban felkeltse Wadas érdeklődését.

– Műszaki rajzokat készítek – vetette oda Augustyn professzor. – Izabella pedig...

– Maga mióta ellenőr? Gyerekkora óta erre vágyott? – szegezte a kérdést Wadasnak Izabella.

– Van ennél szebb hivatás? – dőlt hátra a székében Wadas. – Az embereket szolgálni, megvédeni őket az évszázados veszélytől. Sokszor az életünk kockáztatásával. Az anyám ápolónő volt, apám meg ellenőr. Nekem sem volt kérdés, hogy mit fogok csinálni. Egy nap remélem, a gyermekem is folytatja majd a családi bizniszt. Épp csak életem asszonyát kellene megtalálnom hozzá – Wadas mintha csak véletlen tenné, az utolsó mondata közben hosszan Izabellára nézett.

– Sok szerencsét! – mondta Izabella és visszatolta Jégűzőjét a férfi elé.

Wadas mosolya már-már felvett maszk hatását keltette.

– Nem találkoztunk már valahol? – mintegy mellékesen Augustyn professzor felé fordult. – Olyan ismerős az arca. Tévében láthattam?

– Ó, én inkább a tévé másik oldalán foglalok helyet – fészkelődött a professzor. – Talán a bajusz teszi: olyan markáns megjelenést kölcsönöz az embernek, hogy mindenki rögtön tenni akarja valahova.

– Ez igaz lehet! – nevetett Wadas. – Pedig tudja sokan épp a bajusszal akarják megváltoztatni a külsejüket. El se tudja képzelni mennyien. Nem borzasztó ósdi? A szökevények mindent megtesznek, hogy ne tudjuk kézre keríteni őket. Hosszú hajra váltanak meg lefogynak, vagy kopaszra borotválják a fejüket és bajszot növesztenek. Ezért kell minden ellenőrnek tréningeznie magát. Hogy belásson az álarc mögé. Hogy észrevegye a csalafintaságokat.

– Meséljen a munkájáról – kérte Izabella, csak hogy időt nyerjen. Nem voltak felkészülve erre a találkozásra, attól tartott, hogy egy óvatlan pillanatban elszólja magát. Akkor már jobb, ha nem ő beszél.

– Izgalmas meló! – csillant fel Wadas szeme. – Igazság szerint mindenki folyton ilyeneket kérdez tőlünk, hogy „Tényleg olyan veszélyes, amilyennek tűnik?” vagy „Nem félnek?” – affektált. – És az igazság az, megmondom maguknak is: igen, tényleg olyan veszélyes. Sőt! Még annál is rizikósabb! A minap például egy veszett kukához hívtak ki minket. Jól hallották! Egy meggajdult ezerliteres tartálykuka terrorizálta a népet! A helyi susztert, Mika Pajarit, el is kapta! A szomszédok a lábánál fogva ráncigálták ki a szerencsétlent.

Wadas belekortyolt az italába, aztán komoly arccal folytatta:

– Ilyen esetekben nem késlekedhetünk! Amikor emberéletek forognak veszélyben, csak az jár az agyamban, hogy „Rex, most oda kell tenned magad, nem hibázhatsz! Egy buldózer vagy Rex, aki átgázol a problémákon! Egy buldózer!”. Szóval ilyeneken kattog az agyam. Szagot fogok, mint egy vadászkutya, és rávetem magam a munkára! Soha semmit nem hagyok félben és nem vallok kudarcot.

– Ha mindenki így állna hozzá a hivatásához – nyelt egyet Augustyn professzor –, bizonyára jobb hely lenne a világ.

– Csirió! – Wadas megemelte a poharát. Augustyn professzor követte a mozdulatot. Izabella egy darabig tartotta magát, aztán kelletlenül koccintott az üres Jégűző poharával.

– Maguk jó emberek, bárcsak a többség is ilyen lenne. Karácsonykor mintha mindenki megpróbálná előhozni magából a pápát, de egyébként... Mi lenne, ha az év hátralévő részében sem úgy viselkednének, mint egy rakás marha? Leszakadna a nap a francos égről? – széttárta a karját. – Izabella. Mencher. Örülök, hogy megismerhettem magukat! Remélem, nem voltam tolakodó, hogy így önök közé telepedtem. Egy exbarátnőm mondta, hogyha valamit meg akarok tenni, akkor azt tegyem meg azon nyomban. Persze akkor még nem tudtam, hogy a sárgavész szerelmes megszállottja. Azt hiszem, az volt élete utolsó jó tanácsa – felkacagott, azzal visszasétált a pub pultjához.

Izabella és Augustyn professzor egy emberként fújta ki a levegőt.

– Ez...

– Igyekezzünk! Majd nálam folytatjuk a beszélgetést.

Sietség nélkül álltak fel az asztaltól, Augustyn némi borravalót hagyott a pohara mellett. Rex Wadas épp a csaposnak magyarázott valamit, ahogy elhaladtak mögötte. Izabella szíve és a gyomra egy ritmusra lüktetett, úgy érezte, az arcára van írva a feszültség. Augustyn professzor talán jobban hozzá volt szokva az ilyen helyzetekhez: megfontolt léptekkel és leszegett fejjel haladt a kijárat felé.

– Hé! Hé! Várjanak! Álljanak meg! – hangzott a hátuk mögül. Izabella keze már a kilincsen volt, szinte érezte a kinti levegő hideg nyelvét, ahogy megérinti az arcát. Olyan közel...

Rex Wadas rohant oda hozzájuk és megragadta Izabella karját. Izabella arcából kifutott a vér, Augustyn professzor szinte hisztérikus gyorsasággal nyúlt kabátzsebébe, mintha egy revolver nyelét szorította volna meg.

– Fogom... fogom még látni magát? – bökte ki Wadas.

Izabella válaszolni akart, de torkán akadt a szó. Minden, ami tellett tőle, csak egy tétova bólintás volt, mire az ellenőr boldogan elmosolyodott és elengedte a karját.

Izabella és Augustyn professzor úgy vágott át az immár esti fényben fürdő Egreshal Parkon, mintha egy szagot fogott vadászkutya üldözte volna őket.

4

Másnap, december 24-én Egreshal képeslapra illő karácsonyi időjárásra ébredt.

A hőmérők higanyszálai épp csak annyival süllyedtek nulla fok alá, hogy ezzel ismét üzembe helyezhessék a városi főtér és a Kőhalom sétáló utca közötti jégpályát. Az elmúlt napokban hol sűrű latyakkal, hol tükörfényes jégfelülettel örvendeztette meg a város apraja-nagyját. Évek óta folyt róla a vita, hogy az Öreg Tocsogót, ahogy a helyiek nevezték, egy modern, betonpadlós műjégpályára cserélik. Akár hat fokban is biztonsággal üzemelhetett volna. A város két profi korcsolyázója, a Duffet testvérek azonban ilyenkor szabályosan hadat üzentek a városházának, ami rendre meg is hunyászkodott. Így maradt az Öreg Tocsogó és a várakozás a mínuszokra.

A vásársor, aminek egyik vége az Egreshal Parkot és a Mézescsupor pub környékét töltötte meg, a másik fele pedig a városi Evangélikus és Prostasíus Templom bejáratáig ért, ma nagyobb forgalmat bonyolított, mint bármelyik más napon. Mégsem volt tülekedés: a rossz nyelvek szerint ez Hampton Pie-nak, a helyi borpincészet tulajának volt köszönhető. Pie-nak szokása volt szenteste napján ajándék forralt borral megörvendeztetni a járókelőket. Az ember hajlamosabb megőrizni a jókedvét, ha a hideg téli reggelen egy meleg itallal fűtheti magát a bevásárlás utolsó óráiban.

Augustyn professzor az Egreshalat Mórlavinnal összekötő 9-es főút melletti lakótelepen, egy tízemeletes legfelső lakását bérelte. Közel sem élt akkora fényűzésben, mint karrierje csúcsán, mégis elégedett volt lakhelyével, immár több, mint négy éve. Tiszta időben ellátott egészen a város nyugati féltekéig, ahol a Kerekes folyó a tenger felé kanyarodott. A 9-es út zaja csukott ablaknál nem volt erősebb egy méhecske duruzsolásánál, a szomszédokkal pedig sosem került összetűzésbe. Sőt, az alatta lakó Palka úrral minden csütörtökön együtt sakkoztak és pöfékeltek a társasház tetején felállított kempingasztalukon. Szó volt róla, hogy a hideg időre való tekintettel lassan átteszik székhelyüket a két sarokra található Mozart Vendéglőbe. Ott sem zavart volna senkit a két öreg keserű csokoládés pipafüstje vagy Palka úr szitkozódása a vesztes játszmák után.

Izabella egész délután lázas készülődésben volt.

Korábbi karácsonyokon mindig volt segítsége a pulyka elkészítésében. Édesanyja keze alatt tökéletesítette a családi receptet, amit most először egyedül kellett reprodukálnia. Begyakorolt mozdulatokkal dolgozott, szinte hallotta Eleonora hangját a fejében: „Ne felejtsd el időnként meglocsolni a szaftjával Izabella, különben könnyen kiszárad!”. A pulykához őzgerincben formázott zöldségsalátát készített.

Ahogy közeledett az éjjel, úgy lettek mindketten egyre izgatottabbak. Augustyn professzor amióta messze költözött a Térségtől, egyszer sem próbálkozott a sárgavész használatával. Mottója körülbelül a „Lapulj és hallgass” lett volna, ha valaha mottót választott volna magának.

Dorothea unokáját ugyanakkor nem akarta cserben hagyni, amellett magát sem csapta be: égett az izgalomtől, hogy újra láthassa Dorotheát, fiatal évei felpezsdítőjét.

Már napokkal ezelőtt megvásárolta a procedúrához szükséges kellékeket. A nagyjához könnyen hozzájutott a helyi hobbi kertész boltban és a barkács szaküzletben. Ami nehezebb ügynek bizonyult, az a sárgavészes fiola beszerzése volt. Csak a kézhezvétel után tudatosult benne, hogy még soha nem próbálkozott idézéssel, vagy egyáltalán varázslattal ilyen távol a Térségtől. Volt kollégái az Alkalmazott Tudományoknál gyakorta számoltak be egymásnak hasonló eljárásokról, de most első kézből gyűjthetett tapasztalatokat. Feltámadt benne a tudós kíváncsisága, amit olyan régen elnyomott már magában.

Az éjjel mintha egyik pillanatról a másikra ereszkedett volna rájuk. Izabella rádugta a telefonját a dolgozószoba két hangfalára és elindított egy halk, karácsonyi lejátszási listát. Tévét nem kapcsoltak; csak elvonta volna a figyelmüket. Az ebédlőasztalon gyertyákat gyújtottak, a nappali sarkában álló másfél méteres karácsonyfa égősorát pedig felkapcsolták.

– Minden rendben? – kérdezte Augustyn professzor.

– Igen – nyelt egyet Izabella. Próbálta elrejteni keze remegését. Nem akarta holmi tapasztalatlan diák benyomását kelteni.

5

Augustyn professzor alsó szomszédja, Palka úr betakarta hortyogó nejét. Az asszony hamar kidőlt a négy pohár brandytől, amit a főzés közben és után fogyasztott. Ura elnézte neki, hogy ünnepnapokon addig szürcsölgeti-kortyolgatja, amíg horkolva ki nem terül a nappali kanapéján. Hasán az az ütött-kopott pléd emelkedett és süllyedt ütemesen, amit Palkaék második lánya csak Papa Takarónak hívott.

Palka úr a mosogatókagylóban ázó edényekre és tányérokra sandított, meg a leszedetlen étkezőasztalra. Arra gondolt, mindez várhat még. Feleségével évek óta nem vettek egymásnak semmit karácsonyra, annyi járt neki, hogy a munkát későbbre hagyja.

Dohányos dobozát a hóna alá csapva kiballagott a balkonra, hogy váratlanul jött nyugodalmas magányában elfüstöljön egy jó adag keserű csokoládé ízű pipafüvet.

6

Augustyn professzor nappalijában a bútorok a fal mentén sorakoztak és dülöngéltek egymás hegyén-hátán. Szekrények álltak vállt vállnak vetve, mellettük komódok, a dohányzóasztal élére állítva, mögéjük csúsztatva. Egy kupac ruha közepén egy fürj márványszobra fészkelt. A szoba helyenként felpúposodott parkettáján hártyavékony pergamenre mértani alakzatok és szavak voltak felfestve. A papír közepén fehér csont tál, benne hat obszidiánfekete kő, alattuk növényi őrlemények. A szobában világos volt, de az elektromos vezetékek mintha megkergültek volna, időről-időre kihunytak az égők. Aztán szinte azonnal vissza is tért a világosság.

– Készen állsz? – kérdezte Augustyn professzor.

– Aha.

– Mi lesz az áldozatod?

Izabella levette a karóráját a csuklójáról. Ha valamiért, hát ezért érdemes lesz megválnia édesapja utolsó földi ingóságától.

– Rakd a tálba.

– És ha a fél karomat akartam volna odaadni, azt is a tálba kellene tennem? – kérdezte idegesen, miközben megtette, amire a professzor utasította.

– Majd legközelebb elmondom – mondta a professzor.

Augustyn előhozta a konyhából a szikrázó kadmiumsárga anyaggal teli fiolát. Leguggolt a kövek mellé és a tartalmát lassan a tálba öntötte, ami szinte azonnal bugyogni kezdett. Ahogy az utolsó csepp is elhagyta az üveget, Augustyn felpattant és elhátrált – tál tartalmát ebben a pillanatban lángok borították be. Pattogva cikáztak, egyre magasabbra szöktek. Hamarosan szabályos tűzoszloppá fejlődtek, már a plafont nyaldosták. Közben mintha elszívták volna a világosságot, a tűzön kívül sötétség borított be mindent, nem csak a szobát, de mintha az utca fényei is elszöktek volna.

A tűz kiöntött, a pergamenszőnyeg akár egy főnix, lángra kapott. A kövek kiemelkedtek a tálból, három lábnyi magasságban, egymás mellé rendeződve lebegtek előttük.

Izabella önkéntelenül Augustynba karolt.

Ahogy a sötétség visszahúzódott, aranyló fény borította be a szobát, mintha színes tintával töltöttek volna fel egy akváriumot. Körülöttük kavargott élő folyamként. Ahogy átölelte Izabellát és Augustynt, melegséget éreztek, mintha egy termál tóba merültek volna.

Izabella lélegzete elakadt, ahogy észrevette, hogy már nem ketten vannak a nappaliban.

Marco Daalman szikár, daliás alkatával totemként állt az öt másik, alig áttetsző alak társaságában. Jobbján Eleonora, gyönyörű és tekintélyes, arca tele jósággal, ami most a túlvilágról sugárzott át Egreshalba, Augustyn professzor lakásába. Izabella mozdulni sem bírt édesapja és édesanyja látványától.

– Izabella drágám, mi ez az egész? – lépett előre Dorothea, Izabella apai nagyanyja. Augustyn professzor bárgyún elmosolyodott, akár egy kipirult tizenéves. Ahogy észbe kapott, zavartan megvakarta az orrát és elfordult, mintha épp keresne valamit.

– Aztaleborultszivarvégit! – Kiáltott fel Penners papa. – Élünk, Miranda! Élünk! Amindenségit! Kicsi Iza megcsinálta! Hát varázsló lettél, Izi kedves? Ki ez az ősz krapek? Tán csak nem a kedvesed, bogaram? – odalépett Augustyn professzorhoz, Penners mama hiába próbálta visszahúzni.

– A nevem Augustyn Aabraham Hesekiel professzor, de itt a legtöbben csak Menchernek ismernek. Segítettem az unokájának visszahozni önöket. Legalábbis erre az estére.

– Izabella! – Eleonora eddig bírt egy helyben állni. Marcoval Izabellához rohantak és szorosan átölelték. Izabella nem volt benne biztos, hogy ez lehetséges, de boldogan szorította magához szüleit. Ugyanazt a melegséget árasztották, amit a megjelenésük előtt a szobában kavargó fény. Ha lecsukta a szemét, úgy érezte, ténylegesen itt vannak vele, és semmi nem változott.

Daalman papa az ablakhoz sétált és már a kilincs után nyúlt, amikor Augustyn professzor finoman, de határozottan utána szólt: – Kérem ne! Nem lenne biztonságos.

– Feltételezem, még mindig összecsinálják magukat a szürkegatyások a sárgavésztől – biccentett Daalman papa. – Jól látom, hogy karácsony van? Ölni tudnék egy porhanyós pulykáért!

– Gyertek, készültünk vacsorával – bontakozott ki szülei öleléséből Izabella, szemeit törölgetve.

7

Pár napja Izabella még izgult, hogy jó ötlet-e étellel készülni a vendégeknek, de szerencsére hallgatott Augustyn professzorra, aki biztosította, hogy családtagjai értékelni fogják a gesztust. Igaza lett: a Penners és a Daalman família is jóízűen falatozott, bár érthető módon elsősorban nem az étellel voltak elfoglalva – talán csak Daalman papa volt kivétel, aki életében is a hasát helyezte az első helyre.

Penners mama mindent tudni akart Izabelláról, ami az elmúlt években történt vele. Egészen kicsi lányként élt még a mama emlékezetében, így Izabella valóságos életrajzi előadást tartott neki. Tanulmányairól a Keselyű Akadémián, első szerelméről, aki a tanára volt és akivel a kapcsolatuk csak egy szemesztert élt meg, majd legelső állásáról, amit az akkor még csak alakuló Vidámpark Köztársaság területén kapott, HR asszisztensként. Daalman mama afelől érdeklődött, mi az a HR asszisztens, mire Izabella nevetve bevallotta, hogy tulajdonképpen teát főzött és ruhákat hozott-vitt a tisztítóból. Alkalmanként pedig tömegstatiszta volt, amit akkoriban még előszeretettel alkalmaztak.

Édesanyja óvatosan puhatolózott, hogy volt-e bármi nehézsége az Egreshalba jutása közben, és hogy figyelt-e az ellenőrökre. Emlékeztette rá, mennyire kell vigyáznia magára, ha a mostanihoz hasonló praktikákat gyakorol. Izabella nem akarta, hogy aggódjon, ezért nem számolt be édesanyjának a Wadas-szal való találkozásukról. Édesapja, Marco hálásan szorongatta Izabella kezét, és nem győzte dicsérni, milyen csodálatos estét szerzett mindannyiuknak.

Izabella kiszúrta, hogy Augustyn professzor minduntalan Daalman mamával – neki csak Dorothea – igyekszik kapcsolatot teremteni, próbálkozásai azonban rendre elsikkadnak: mindenki Izabellára volt kíváncsi.

A vacsora végeztével Daalman papa kérés nélkül is önként jelentkezett, hogy az asztalhoz hozza Augustyn professzor borkészletének egy tetemes részét. Augustyn a kamra hátsó szegletén, egy garmada befőtt mögött tárolta a borokat – távol a kíváncsi szemektől. Daalman papán viszont ez sem fogott ki.

– Addig akarom kiélvezni ezeket, amíg megtehetem – mondta.

Penners mama Izabella tenyerét vizsgálta elmélyedten. Izabella kislányként sosem szerette ezt a szokását, most mégis engedte neki – hogyan is mondhatott volna nemet? Néhány percig csendben ültek egymással szemben. Penners mama végül mosolyogva csukta vissza Izabella kezét, átölelte és arcon csókolta. Izabella nem kérdezett semmit: a megkönnyebbült kifejezés, ami nagymamája arcára volt írva, eleget mondott neki. A mama sosem volt jóstehetség, egész életét a szürkegatyások között töltötte, de ki tudja, a túlvilági lét talán eddig ismeretlen képességekkel ajándékozta meg.

Daalman mama Augustyn professzor rádióján csavargatta a frekvencia keresőt. Hamarosan régi karácsonyi számok hangzottak fel a kopott fadobozból. Kisvártatva Daalmanék és Pennersék is a nappali közepén ringatóztak, ahol az átrendezett bútoroknak hála most bőven volt hely. Penners mama hívta Izabelláékat is, aki viszont szüleivel még az ebédlőasztalnál ült.

– Add el a krakkói házat, abból a pénzből eljuthatsz a Peremvidékre. – mondta Marco – Tudom, hogy a szíved mindig oda húzott. Tanulj az ottaniaktól, ne... szürkülj be.

– Marco, hogy buzdíthatod ilyesmire? Iza, ne kerülj összetűzésbe a törvénnyel, maradj biztonságos környezetben. Kevesen tehetik meg, hogy a sárgavésszel foglalkozzanak a szürkegatyások között, ahogy te – még ha csak elméletben is. Vigyázz magadra! Van tervetek arra az esetre, ha bármi...

– Nem lesz semmi baj El – nyugtatta feleségét Marco – Izabella, büszkék vagyunk rá, hogy az a nő lettél, akinek mindig is szerettünk volna! Okos, nyitott, bátor...

– Bátor, de nem vakmerő! Nagyon szeretünk téged!

– Én is titeket – mondta Izabella. – Hiányoztatok!

– Te is!

– De most itt vagyunk.

Egymásra mosolyogtak.

– Eleonora! – nézett feleségére Marco. – Ez a mi számunk! Emlékszel? Tavaly majdnem a vacsorát is odaégettük, miközben erre táncoltunk – a rádióban Elvistől a Blue Christmas szólt. – Gyertek, gyertek! – azzal felpattant, és húzta magával Eleonorát és Izabellát is. Csatlakoztak ritmikusan keringő nagyszülőkhöz. Augustyn professzor a fal mellé tolt fotelba süppedve iszogatta tizenegy éves hárslevelűjét. Épp azon töprengett, hogy legalább pont ilyen alkalmakra tartogatta, amikor Dorothea odapörgött hozzá, és egy szó nélkül behúzta maguk közé a tánctérre.

Izabella azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a tétován ide-oda lépdelő tánc, azok között a falábú emberek között, akiket a világon mindennél jobban szeretett.

8

Palka úr miután végzett a mosogatással, levitte a szemetet a ház előtti közös hulladékgyűjtőbe. Hálát adott a karácsonyi szenteknek, hogy már közel négy hónapja nem romlott el a lépcsőházi lift, fájós térdével kész kínszenvedés lett volna felmásznia a kilencedikre. Épp csak becsukódott mögötte a liftkabin ajtaja, amikor gyors mozgásra lett figyelmes a bejárati kapu felől.

A lift megrázta magát, majd vánszorogva megindult a tető irányába. Palka úr a kabin sarkába hátrált, megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne, pedig a sötét lépcsőházban egyedül a kivilágított lift szolgált fényforrással. Rácsai között jól láthatták rémült arcát a szürke kezeslábast és bukósisakot viselő alakok, akik nem vártak holmi liftre; halk léptekkel, de iramosan szedték a lépcsőfokokat. Fél tucatnyian is lehettek.

Palka úr még sosem látott kettőnél több ellenőrt egy helyen, a saját társasházában pedig még egyetlen egyszer sem. Még Mérges Gubricsra sem törték rá sosem az ajtót, pedig ha valaki bőven beleesett a gyanús fogalmába, az ő volt.

Gubrics harmadik emeleti ajtaját azonban úgy hagyták maguk mögött a rohanó ellenőrök, hogy még csak nem is lassítottak. Palka úr egyfelől örült, hogy lemaradt a liftjével, másfelől tudni akarta, hová tartanak, karácsony éjjelén. Csak nem hozzájuk? Nem, az lehetetlen... Vagy a felső szomszédja, Mencher...

Óráknak tűnő másodpercekbe telt, mire megérkezett a kilencedikre. Az ellenőrök addigra már tovább haladtak. Palka úr néhány pillanatig tétovázott, aztán megnyomta a lift tízes gombját.

Feje búbja épp csak felbukkant a tizedik szint padlójának takarásából, amikor az ellenőrök betörték Mencher barátja ajtaját. Később, amikor a feleségének mesélte, a „földöntúli” jelzőt használta arra a narancsos, meleg fényre, ami felszakadó ajtó nyomán a lépcsőházba ömlött.

A lift bekattant a legfelső emelet felfüggesztésébe, az ajtók zörögve szétnyíltak előtte. Palka úr kilépett a liftből és az ellenőrök után ment, nem törődve azzal, mekkora bajba kerülhet emiatt. A kíváncsisága és a barátjáért érzett aggodalma erősebb volt.

A nappaliban az ellenőrök szabályos falanxban álltak. Kősó tartályos fegyvereik előre szegezve, mintha valamilyen háborús mozzanat kellős közepén lennének. – Adják meg magukat! – kiabálta a sorban legszélső ellenőr. Nála nem volt fegyver, mégis ő tűnt a legfenyegetőbbnek; bal szemét vágás ejtette heg keresztezte. – Nincs hová menekülniük, ne próbálkozzanak semmi butasággal!

Palka úr ekkor vette észre, hogy az ellenőrökkel szembe helyezkedő alakok, lehettek vagy öten-hatan, nem közönséges emberek. Először azt hitte csak a szeme káprázik, de kénytelen volt beismerni magának, hogy nem, tényleg mind gyöngysárga fénnyel ragyognak.

– Menjetek Iza, feltartjuk őket! – kiabálta a középen álló középkorú asszony, nagy vörös lobonccal. Közben két alakot taszigált a háta mögé – Menjetek!

– Még egy mozdulat és lövünk!

Ekkor egyszerre több dolog történt, olyan gyors egymásutánban, hogy Palka úr csak később tudta rekonstruálni magában, melyik mozzanat melyik után következett:

Látta, amint Mencher egy vörös hajú nőt karon fogva az erkély felé iramodik. A sebhelyes szemű ellenőr elkiáltotta magát, mire a társai tüzet nyitottak. Sokkal hangosabb volt, mint ahogy Palka úr a filmekből ismerte. Önkéntelenül is befogta fülét, úgy bántotta a dobhártyáját. A ragyogó alakok karjukat széttárva rontottak az ellenőrökre, a lövedékeket homokzsákokként nyelték magukba. Palka úr látta, ahogy Mencher kiált valamit, aztán meglendíti a kezét. A következő pillanatban a sebhelyes arcú ellenőr állati ordítással tépte ki magát az ellenállók karjai közül és a balkon felé iramodott.

Mencher és a vörös hajú nő ekkor vetették át magukat a korláton, egyenesen a tíz emeletnyi mélységbe. Palka úr a rémülettől mozdulni sem bírt. A következő pillanatban a sebhelyes arcú ellenőr a korlátnak ütközött és a zuhanó Mencherék után kapott, nem mintha esélye lett volna még elérni őket.

Egy óriási, sötét alak vált ki az éjszaka árnyából. Palka úr mostanra kénytelen volt hinni a szemének: egy hatalmas madár – talán veréb vagy fürj – hátán két alak kapaszkodott. Az egyik vörös hajzuhataga messziről is jól látszott. A sebhelyes ellenőr az övéhez nyúlt, de mire előrántotta fegyverét, a madár és utasai már csak egy körömnyi szürke pont voltak a bársonyfekete égen.

– ××× –   Boldog Karácsonyt!   – ××× –

A novella nem jöhetett volna létre ebben a formában Bozó Dóra és Sándor Rita építő kritikái, észrevételei és nem utolsó sorban lektori segítsége nélkül. Ezúton is köszönöm nektek! :)