Olvasási idő: kb. 10 perc

1.

Luca anélkül, hogy körülnézett volna, átvágott az úttesten. Elővigyázatlannak is tűnhetett volna, de Kiskertvicén ilyen tájban egy csiga is bátran nekiveselkedhetett az átkelésnek, annyira üresek voltak az utak.

Különben sem a forgalmon járt az esze, hanem Márkon, aki két nappal ezelőtt lemondta a régóta tervezett közös karácsonyozásukat. Igaz, csak hat hónapja jártak, a régóta tervezett pedig nagyjából egy hónapot jelentett – de ha egyszer annyira beleélte már magát! Ráadásul Márk azt sem kötötte az orrára, hogy mi dolga akadt.

Márk szülei nem éltek, a nagyszülei pedig, akiknél évekig lakott, rosszabbak voltak Harry Potter nevelőszüleinél, a Dursley házaspárnál.

Luca a kiskertvicei buszhoz tartott, hogy átmenjen Pestre Márkhoz. A kézitáskájában ott lapult a fiú karácsonyi ajándéka, zöld és sárga csomagolópapírral körbehajtogatva, csinos bojttal a közepén. Könyvet vett neki, mert egy jó könyv – ezúttal a Rozsban a fogó – mindig jó ajándék azoknak, akik szeretnek olvasni. És persze biztonságos is, hiszen bár Luca fülig szerelmes volt Márkba, ezt mégsem ismerheti be alig öt hónap után. Jóhogy nem rögtön a jövendőbeli gyerekeik nevével (Eszterke, ha lány lesz, Lóri, ha fiú) traktálja. Egy könyv pont elég figyelmes, pont elég szívből jövő és pont elég konvencionális ahhoz, hogy ne jelentsen különösebben semmit – szöveget azért persze írt a belső borítóra, de szívecskét nem rajzolt mellé. Luca úgy gondolta, egy huszonhárom éves lánytól elvárható ennyi önuralom.

Máskülönben persze, igyekezett minél jobban kimutatni mennyire fontos számára Márk. Legutóbb például másodjára is újranézte vele az eredeti Star Wars trilógiát, pedig egész életében úgy volt vele, hogy nincs az a férfi, aki rá tudná venni erre a hülyeségre. De Márkért képes volt még élvezni is.

Luca betoppant a buszmegálló faviskó várójába. Volt még körülbelül öt perce, ami alatt megnézte, Márk nem posztolt-e valami vele kapcsolatosat Facebookra. – Sajnos nem, az új Nolan-filmről írt, amiben emberek személyesítik meg a robotok gondolatait. Aztán tweetelni akart róla egyet, mennyire izgatott az ajándékozás miatt, de eszébe jutott, hogy már hónapokkal ezelőtt törölte magát Twitterről. Nem akarta, hogy Márk visszaolvassa az összes fecsegő-picsogó kiírását, amiket még a Márk Előtti Időkben ontott magából.

Azt már nem, majd megismer személyesen.

A busz hamar megérkezett, Luca felmutatta a bérletét, aztán annak tudatában szállt fel, hogy alig háromnegyed óra múlva már Márk forró ölelésében bújhat el a tél hidege elől.

Nem így történt.

– ××× –

Kis híján meghaltak a Kiskertvicét Pesttel összekötő kanyargós, csakis táblákkal karbantartott úton.

Amikor a sofőr félrerántotta a kormányt, Luca azt hitte, egy nagyobb kátyút, vagy más úthibát próbálnak ilyen esetlenül kikerülni.

Egy elmosódott kék csíkot látott az ablakon keresztül.

A második, kapkodó ellenkormányzásnál kibillent az egyensúlyából, így egy pillanatra szem elől tévesztette, de aztán újra megtalálta. Egy gyerek, kék kabátban rohant, immár az út melletti mezőn.

A kerekek kipörögtek a jeges úton. Tehetetlenül sodródtak, a sofőr hiába próbált manőverezni. A busz fara az úton szánkázott, miközben a vezetőfülke oldala már a deres út melletti növényzeten csúszott. Egy ösztövér nyírfától alig centikre sikerült megállniuk; az utasok dominóként dőltek végig egymáson.

Luca a fejét fogva, nyögdécselve nyomta fel magát.

– Ez meg mi a tököm volt? – háborgott valaki a földről. Másvalaki épp a szomszédja lábát taposva próbált feltápászkodni. Luca kinézett az ablakon, keresve a kék villanást, a gyereket, aki a semmiből bukkant elő és kis híján egy fának vezette őket.

A sáros-havas mező közepén látta meg újra, ahogy kezét napellenzőként a szeme elé tartva a buszt kémleli. Legfeljebb egy méter magas lehetett. Áfonyakék hosszú kabátot, és valamilyen állatfejet mintázó maszkot viselt. Talán egy rókáét?

A maszkos gyerek négykézlábra ereszkedett és futásnak eredt. Úgy szedte a lábát, mint egy igazi négylábú.

Luca kivánszorgott az autóbuszból. Az utasok morgolódással és a sofőr szidásával voltak elfoglalva, így végül keresztül tudott nyomakodni rajtuk: csak két kézfejre és egy vesetájékra sikerült rátaposnia.

Luca szemmel tartotta a fura szerzetet. Egy darabig egyenes vonalban ügetett, aztán egyik pillanatról a másikra, mintha a föld nyelte volna el, köddé vált.

Hihetetlen, – gondolta Luca – csak egy stopperóra hiányzik, meg egy fehér nyúl maszkja és tisztára mintha...

Azon kapta magát, hogy miközben ezen gondolkozik, megindult a süppedős talajon a pont felé, ahol a különös alaknak nyoma veszett.

– Hé, maga! Jól van? – kiáltott utána valaki.

Luca nyugtázva visszaintegetett.

Persze, minden rendben! Csak kedvem támadt sétálni egyet a mező közepén, miután kis híján frontális ütköztünk egy nyírfával – gondolta.

Megtapogatta a kézitáskáját, nem esett-e ki a telefon vagy a könyv belőle. Minden megvolt. Ma ráadásul a latyakos-fagyos időre való tekintettel már csizmát húzott, így a hó sem okozott gondot számára. Arra gondolt, szólhatna Márknak, hogy késni fog, de aztán elhessegette az ötletet. Pár perc várakozás még egyetlen férfinak sem ártott meg.

Megérkezett a ponthoz, ahol a maszkosnak nyoma veszett.

Egy lyuk volt a földön, de nem hasonlított nyúlüregre vagy vakondtúrásra. Legalább egy méter átmérőjű lehetett és fény szűrődött ki belőle: halovány derengés, de pont elég ahhoz, hogy ne egy sötét foltnak tűnjön a mező közepén.

Luca közelebb hajolt. Halk, pergő zongoraszót hallott.

Elővette a telefonját, de csak nehezen tudta eldönteni, hogy képet vagy videót posztoljon-e Instagramra a világító, zenélő lyukról? Végül egy képet csinált, de elég pocsék lett.

Leguggolt. A válla felett hátranézett a buszra. A legtöbben már kikászálódtak belőle. Többen a hátukat vagy a fejüket fogták. Vele senki sem törődött.

– Hahó! –  kiáltott le Luca a fénylő alagút szájába.

Márk tuti kinevetné, ha így látná – ezért is nem hívta fel inkább. Mégis mit keres itt a földön térdepelve, fejét félig a lyukba dugva? Még magának sem tudta volna megmagyarázni.

– Hahó! – próbálta meg ismét, amikor is óvatlanul rossz felületen támaszkodott meg a telefont szorongató kezével – és zsupsz, fél testével már bele is csúszott a lyukba.

Érezte, hogy kezdi elveszteni az irányítást. Próbált szilárd fogást találni a járat síkos földfalán. Körmei már a jeges réteget kaparták, közben combizomból próbálta feljebb tornászni magát. Erőfeszítései sikerrel is jártak volna, ám ekkor kicsúszott a telefon a kezéből. Luca rémülten nézte végig, ahogy lebukfencezik a kanyargó mélységbe.

– Neee... nenenene...!

Ha hidegvérét visszanyerve, higgadtan átgondolja a helyzetet, kinyomta volna magát a mélyedésből, elment volna Márkhoz, majd ketten együtt, egy kötéllel felszerelkezve tértek volna vissza, hogy kipecázzák a telefonját – akár saját magukat használva csaliként. Ha így tesznek, azzal kellett volna szembesülniük, hogy jöttükre a lyuk eltűnt. Telefonostul, mindenestül. Luca persze sírt volna, de aztán hamar vett volna egy új telefont és a következő Facebook frissítésnél már nem is emlékezett volna az egész buszos hercehurcára.

Luca azonban csak a telefonjáról le nem mentett telefonszámokra és képekre tudott gondolni. Képekre, jobbára Márkról és róla. Mélyebbre nyújtózott, mintha így bármit is el tudna érni, zihált, nyüszögött... aztán kabátja a síkos talajon először csak súrlódva, majd olajozottan megindult, magával vonva Luca egész testét, le a mélységbe.

Sikítását senki sem hallotta.

– ××× –

– Halkabban, ha kérhetném – szólt valaki a feje fölül.

Luca haja a szeme elébe omlott. Orra nedves, kemény homokkő járólapnak nyomódott. Tüsszögnie kellett és saját magát tüsszögte telibe. Szerencsétlennek és összezavarodottnak érezte magát. A telefonja a látómezején belül, egy asztalka lábánál hevert, ránézésre ép állapotban. Most felismerte a zenét, amit már fentről is hallott. A világ egyik legelhasználtabb klasszikusa, a Rondo alla turca volt, és egy múltszázadi lemezlejátszóból szólt.

– Ilyen ruhában mégis mire számít? – hangzott az asztal felől.

– Tessék?

– Haza kéne mennie, átöltözni. Nem jelenhet meg így –  Luca felnézett és ijedtében majdnem felsikkantott. Az úttesten átrohanó, őket majdnem egy nyírfának hajtó rókamaszkos gyerek nézett le rá az asztalkához tartozó székről, maszkja azonban nem maszknak tűnt, hanem éppen ellenkezőleg. Mintha egy filmben lett volna, Luca úgy érezte, aprólékosan kimunkált számítógépes trükköt lát. Az asztalnál ülő kék kabátos alak egy róka volt. Testtartása emberi, öltözéke emberi, emberi módon is szólt hozzá – de mégiscsak egy róka volt.

– Jól van? – nézett aggódóan a kabátos róka Lucára. – Megütötte magát? De modortalan vagyok, hadd segítsek – leugrott a székről. – Kapaszkodjon belém. Nyugodjon meg, biztos nem maga az első, aki így járt. Én is szidkozódtam lefelé jövet, miért mindig ilyen kényelmetlenek ezek a bejáratok. Különben nem is tudtam, hogy lalakik is jelentkezhetnek. Na nem mintha bármi problémám lenne ezzel – sietett gyorsan hozzátenni, mintegy mentegetőzve. Közben felsegítette a falfehér Lucát a földről. Kezébe nyomta a telefont, és elkezdte leporolni Luca ruháját, de nem járt sok sikerrel.

„Mi maga?” – akarta kérdezni Luca, de még maradt benne annyi modor, hogy átfogalmazza a kérdést.

– Ki maga?

– A nevem Perec. Kerek Perec. Szóval ön is az állásinterjúra jött? Feltételezem, mi másért, nem? – nevetett.

– Én csak... – Luca agyában úgy kergetőztek a gondolatok, mint az úton átrohangáló áfonyakék kabátos rókák. – Én...

Kerek Perec kérdőn nézett rá.

A fenébe is, Luca – korholta meg magát gondolatban. – Nem azért jártál egyetemre, hogy aztán egy váratlan helyzetben mukkanni se tudjál. Így akarsz riporter lenni? Aztán meg csodálkozol, hogy nem léptetnek elő? Haladj szépen sorban, szedd össze magad! Mi az első és legfontosabb dolog, amit tisztáznod kell?

– Ön... egy róka?

– És ön egy majom? – komorult el Kerek úr.

Luca érezte, hogy valami rosszat mondott.

– Elnézést, úgy értem... Engem Hajnal Lucának hívnak. Nagyon örülök! – Kerek úr távolságtartóan mancsot nyújtott és kezet ráztak. – Az előbb állásinterjút említett?

– Azt. – bólintott Kerek úr. – Magát is behívták, nem?

Luca az ajkába harapott. Helyeselhetett volna, csakhogy ebben a teljesen új, számára ismeretlen közegben ez sötétben tapogatózás lett volna. Némiképp kedvetlenül válaszolt.

– Tudja, maga átrohant az úttesten. Idefele jövet. Nem nézett szét, csak rohant, és a busz, amin utaztam, majdnem elütötte magát.

Kerek úr ismét kíváncsian fürkészte Lucát.

– A busz letért az útról, kis híján egy fának ütközött. Ahogy lekecmeregtem róla, megláttam magát. Minket nézett a távolból.

– Magukat? – lepődött meg Kerek úr. – Nem emlékszem magukra, sem a buszra. Mielőtt bejöttem... igen, a Szaturnuszra és az Uránuszra vetettem egy pillantást. Hogy biztos jó helyen járok-e. Beismerem, amikor ennyire sietek, mint most is, hajlamos vagyok figyelmetlen lenni. – Az órájára nézett, parányi mancsán szinte komikusan festett hatalmas, kaucsuk szíjas karórája. – Nem is értem, miért nem hívtak már be. Ha ezt tudom, rendesen megborotválkoztam volna.

Luca lenyelte a nagyon is kézenfekvő kérdést, hogy a tetőtől talpig rőt prémet viselő Kerek úr mégis hol akart megborotválkozni. Inkább egy sokkal égetőbb kérdést tett fel.

– Milyen munka ez? Úgy értem, milyen állásinterjúra jött? Talán megüresedett egy pozi Narniában?

– Hogy mondja?

– Van valahol egy varázslatos ruhásszekrény? Vagy innen indul a Roxfort Expressz? – maga sem tudta eldönteni, hogy gúnnyal próbálja leplezni zavarát, vagy félig ő is elhiszi, amit kérdez.

– Talán nem is itt kéne várakoznom – töprengett Kerek úr tudomást sem véve Luca csípős megjegyzéseiről. – Előre megyek. – mondta, majd az üregszerű szoba hátsó szegletébe bökött fejével, ahonnan a lejárathoz hasonló, de vízszintes alagútfolyosó indult.

– Magával tarthatok? – kérdezte Luca. A legkevésbé sem akart egyedül maradni. Átfutott az agyán, hogy most már tényleg küldenie kéne egy üzenetet Márknak, de meglepődött volna, ha sikerül térerőt fognia ebben a titkos, földbe vájt előszobában.

– Ha már itt van, gondolom, nem lehet nagy baj belőle – rántott vállat Kerek úr. Nem ez volt a legszívélyesebb invitálás, amit Luca életében kapott, de pillanatnyilag ennyivel is beérte.

Kerek úr kimért léptekkel indult neki a folyosónak.

Szóval ilyen, amikor nem rohan sehova – gondolta Luca, akinek viszont meg kellett görnyednie, hogy beférjen. Sosem hitte volna, hogy egyszer magasnak fogja érezni magát a természettől kapott alig 164 centijével.

– Szóval milyen munka ez? – érdeklődött Luca. – Média szakon végeztem az egyetemen. Most a Kiskertvice TV hírszerkesztője vagyok, igaz, nem egyedül, hanem Klárival, de... Úgy érzem, többre lennék képes, érti? Teljesen nyitott is vagyok mindenre. Mármint nem a szereposztó díványra gondolok, de érdekelnek az új lehetőségek.

– Angyalokat keresnek – vetette hátra a válla felett Kerek úr, de nem állt meg.

A folyosó két oldalán, ameddig a szem ellátott, bükk és nyírfa karnisokon minden színű függönyök lógtak. Mintha a szűkös járat falán akarnának elrejteni valamit a kíváncsi tekintetek elől.

– Angyalokat? – Lucát kezdte roppantul bosszantani, hogy két mondatot nem tud úgy váltani Kerek úrral, hogy ne kelljen visszakérdeznie.

– Igen, igen. – Kerek úr megtorpant és szembefordult vele. – Tudja a lalakik, vagyis maguk, emberek, szokták ezt mondogatni. „Mintha egy angyal óvna engem”, meg „Úgy érzem felülről vigyáznak rám”. Ilyenek. Amikor pont nem lövi ki szilveszterkor pezsgős dugóval az apósa szemét. Elgurul a nővére babakocsija, de pont megáll a négysávos sztráda előtt. Vagy mikor egy bokszmérkőzésen a sportolót kiütik, de nem veri be a nyakát a felborult saroksámliba, hogy aztán örökre lebénuljon.

– A filmben nem pont így volt – jegyezte meg Luca a Millió dolláros bébire gondolva.

– Szóval ez az angyalok dolga – folytatta útját Kerek úr. Luca a nyomában, egyetlen szaváról sem akar lemaradni. – Figyelik az embereket és ha kell, segítenek. A legnemesebb hivatás ez, igazi megtiszteltetés, már az is, ha behívnak interjúzni. Az unokahúgom, Borka volt egyszer egy elbeszélgetésen. Azóta is folyton emlegeti édesapa, pedig az állást meg sem kapta.

– És hogyan figyelik az embereket? Ezek az angyalok – Luca lenyelte a gunyoros megjegyzését holmi varázstávcsőről és mennybéli vattacukor felhőkről.

– Ablakokon keresztül – felelte egyszerűen Kerek úr. – Hogy máshogy?

Lucának kezdett derengeni, mi lehet a függönyök mögött, amik hol halovány, szellemalakszerű, hol határozott fényvonásokkal töltötték meg a folyosót, míg némelyikük vaksötéten húzódott háttérbe.

Luca megállt, óvatosan félrevont egy függönyt.

Négyszögletes, egyszárnyú, megsárgult műanyag ablakkeretet látott. Az üveglapon üvegfestékkel készült karácsonyi kép karácsonyfával, jászollal és Mikulással. A képen túl alig berendezett nappali, a közepén jó három méteres bolyhos szőnyeggel. Egy anyuka ült rajta a kisfiával. Jengáztak.

Kerek úr észrevette, hogy Luca lemaradt mögötte.

– Az ablakok bárhova nyílhatnak, téren és időn át. Figyelni bármeddig lehet őket, de kulcsa csak az angyaloknak van, hogy át tudjanak menni segíteni. Mi itt csak nézők lehetünk, mint egy színházban. Nem túl érdekes – sőt, nem is túl etikus.

Luca meg sem hallotta Kerek úr utolsó megjegyzését. Izgatottan meredt az anyukára, ahogy óvatosan kihúz egy elemet a fatorony közepéből.

– Bárhova benézhetek? Tényleg bárhova?

– Elméletileg igen – vonta össze a szemöldökét Kerek úr – Ha erősen gondol rá, a függöny mögött az ablak megváltozik. Egy angyal több lalaki felett is őrködhet, így megvan rá a lehetőség, hogy az ablakok helyet és időt változtassanak. Itt akar maradni? Mert nekem sietnem kell, ha már eljöttem az előtérből – az órájára nézett.

– Itt maradok – mondta Luca.

– Rendben. Majd... – kezdte Kerek úr, de aztán elhallgatott és csak legyintett. Beszéd helyett sietve folytatta útját a folyosón. Luca még látta, hogy csakhamar négy lábra váltva szalad tovább a tarka függönyök között.

Csak Márk járt Luca fejében. Vajon mit csinál épp? Aggódik érte? Lerágja a tíz körmét, hogy hol lehet? Vagy inkább dühös, ingerült? Talán összehordja mindennek a háta mögött? Nem, Márk nem olyan. Inkább elment a rendőrségre, hogy elkezdje kerestetni. Ráállíttatja az összes nyomkövető kutyát, hogy az egész ország őt keresse. Szép lenne... De lehet, tíz perc után hazament, és nagy ívben tesz Lucára, meg arra, hogy hol van. Végtére is, a karácsonyt is lemondta. Ki tudja, mi jár a fejében.

Bárhogy is legyen, Luca készen állt rá, hogy kiderítse.

Zente Márk. Hamarosan találkozni fogunk.

>>          Tovább a második fejezetre          <<