Karácsonyi és más novellák

Karácsonyi Novella 2015

Negyedik fejezet

2015. december 20. - Szoke_Kiss_Marton

04_episode_karacsonyi_novella.jpgOlvasási idő: kb. 10 perc
Új olvasó vagy? Kezdd az első fejezettel!

4.

 

– Letette. – Luca hitetlenkedve bámult a telefonra. – Letette. Egyszerűen csak letette.

– Hm – mondta Kerek úr, miközben visszatette kabátja alá a fondüs edényt.

– Ennek nem így kellett volna történnie. Én csak azt akartam, hogy elmondja az igazságot. Olyan nagy kérés ez? Végig tök nyugodt voltam, semmi oka nem volt, hogy felkapja a vizet. Pláne nem, hogy rám is csapja a telefont. Ezt nem hiszem el.

– Lehetett volna finomabb – jegyezte meg Kerek úr.

Luca megrökönyödve nézett rá.

– Finomabb? Finomabb? – kapkodott levegő után. – Szerintem a körülményekhez képest nagyon is visszafogott voltam. De ha mégsem, szerintem az is teljesen érthető. Annyi történt csak, hogy határozottan rákérdeztem, van-e valakije, ő meg rám vágta a telefont.

  Visszakérhetem? – nyúlt Kerek úr a Nokia után. – Köszönöm. Nem szeretném, ha valami baja esne – azzal visszarakta ládikájába a zacskó só és a hagymák közé.

– Csak kimondtam Tücsök nevét, erre azonnal lerakta a telefont – puffogott tovább Luca. – Most mondja meg, kell ennél jobb bizonyíték? Szerintem nem. Komolyan, fel tudnék...

ÁÁÁááááá...!

Luca kibillent az egyensúlyából, teste előre dőlt, lábai a levegőbe tapostak. Kezével hiába kapálózott, nem sikerült szilárd fogást érnie. A mélység, ami eddig csak mint egy tv képernyő terült el alatta, valóságossá nyílott, ő pedig vészes gyorsasággal zuhant az emberek sokasága közé.

– Kapaszkodjon! – Kerek úr termett mellette, mint egy ejtőernyős, széttett elülső és hátsó lábakkal. Luca belekarolt, de már a becsapódásra készült.

Kerek úr a föld felé hajította sétapálcáját. A bot hatalmas robajjal és akkora lökéshullámmal ért földet, hogy Luca és Kerek úr egy pillanatra megmerevedett a levegőben. A járókelő emberek mindebből semmit sem vettek észre, pedig a becsapódás egy bomba detonációjának robajával járt. A lökéshullám tovaszállta után Luca és Kerek úr úgy süllyedt mind mélyebbre, lassan a föld felé, mintha egy medence vizében merülnének alá. Lábuk könnyedén fogott talajt.

Luca térdre rogyott és bőgni kezdett. Kerek úr visszarejtette sétapálcáját kabátja takarásába. Felnézett korábbi ülőhelyükre, ahol most egyedül árválkodott a kutyafuttában ott hagyott palack bor.

– Mondtam, hogy elkapom. De azért nem kellett volna kipróbálnia.

– Én annyira szerencsétlen vagyok – sírta Luca. – Majdnem meghaltam. Istenem, ha nem kap el. Köszönöm, hogy megmentett!

– Nem készítették fel ilyen helyzetekre. Természetes, hogy segítettem. Most viszont ideje indulnia. Már egész biztosan tiszta a levegő, jobb lesz pontot tennünk a kaland végére. Már az interjú is bőven elég izgalommal szolgált, rám fér egy kiadós szieszta. Végtére is, holnaptól új állásom van!

Luca szipogva felállt. Megtapogatta a vállán a táskát. Minden benne volt. Még jó, hogy a magasban nem vette le a válláról, nehogy leessen.

– Menjünk  – mondta. – De előtte lenne egy kérésem – reménykedve nézett Kerek úrra – Egy utolsó kérésem.

 

– ××× –

 

Negyed órával később egy kétszárnyas, vaspántos, ólom nyúlfej kopogtatókkal felszerelt kapu lábánál álltak. Kerek Perec azért hozta Lucát a kijárathoz, hogy dolguk végeztével minél hamarabb távozni tudjanak. Még egyszer nem akarták, hogy felkészületlenül kelljen menekülniük.

A kapuhoz legközelebbi, bolyhos, bürökzöld függönyhöz léptek. Kerek Perec ezúttal a telefonját tároló dobozban már korábban látott medállal a nyakában állt Luca oldalán. A medálra vésett homokóra motívum most eleven rajzként forgott lassan az óramutatóval ellentétes irányba. Égővörös fényben izzott.

– Készen áll?

Luca ajkait pengevékonyra préselve bólintott.

– Vegyük át még egyszer. Nem érhet hozzá semmihez. Nem léphet kapcsolatba semmivel és senkivel. Nem egy történetet hallottam már arról, milyen végzetes következményekkel jár, ha valaki belebabrál a múltba. Óva intem tőle, hogy kipróbálja. Rendben?

– Igen.

Kerek úr félrevonta a függönyt. A medálon forgó homokóra pörgése felgyorsult, már csak egy vörös karika látszódott belőle. A nyakláncán lógó kulccsal benyitott az ablakon. Luca és Kerek úr átléptek a karácsonyi izzósortól fénylő szobába.

– Ez az övé?

– Úgy van.

Luca majdnem belebotlott az ablak előtt fekvő kihúzható kanapéba. Ágyként majdnem az egész szobát betöltötte. Vele szemben egy pipereasztal, sarkán repedt tükörrel. Dobozok és ládikák, sminkes készletekkel. Egy ceruzatartóban rúzsok, ecsetek többféle méretben és szemceruzák. Nem sokkal tőle egy íróasztal állt, rajta egy lexikon vastagságú laptop és egy félig megevett csokimikulás. A mikulás mellett sárga keretes kép támaszkodott. Luca szíve nagyot dobbant: rajta Tücsök és Márk, vállt vállnak vetve, mint egy moziposzteren. Ránézésre kamaszok lehettek.

– Egész biztos ez az? Az első közös karácsonyuk?

Kerek úr bólintott, aztán a sétapálcája hegyével megbökte a szobaajtót, mire az esetlenül kitárult, mintha csak a huzat lökte volna meg.

A nappali, ahova érkeztek kicsi volt és sötét, csak a Tücsök szobájában is felaggatott karácsonyi égősorok adtak vöröses-sárga derengést a falaknak és a bútoroknak. A szoba egyik végében lapos tévé, vele szemben dohányzóasztal, szendvicsekkel. A klasszikus fajták, mint az uborkás, felvágottas, piros aranyas mellett volt szeletelt gombás és tükörtojásos is. A szendvicsekkel szemközt lefordított poharak és egy nagy kancsó víz. Az asztalt L alakú dívány fogta közre. A kanapé sarkában negyven körüli, kopaszodó, de dús bajuszú férfi ült. A markában tartott pogácsát rágcsálta.

– Tücsök, csöngettek! Kinyitnád, kérlek? Én nem tudok menni, mindjárt odaég a pulyka!

Lucának ideje sem volt eltöprengeni rajta, hogy nem csak Márk, hanem Tücsök szülei is így szólítják a lányt, amikor egy meglehetősen vékony, de egyébként kifejezetten nőies, rövid, szőke hajú lány suhant el mellette.

Luca utána sietett. Kerek úr nem követte, hanem diszkréten leült Tücsök édesapja mellé tévét nézni.

Luca a nyitva hagyott bejáratai ajtón keresztül hallotta az udvarról beszűrődő hangokat.

– Szia! Épp a legjobbkor!

– Ne haragudj! – mondta Márk, alig hallhatóan. – Csigalassú volt a busz. Ahogy kiérsz a városból, olyanok az utak, mint a jégpályák. Lassan 2009, de ilyenkor úgy érzem, megragadtunk a jégkorszakban.

Hat évvel ezelőtt... – gondolta Luca. – Azóta karácsonyoznak együtt. Hat éve. Álmomban sem gondoltam volna.

Márk és Tücsök bejöttek a házba. Márk még le sem tudta húzni havas bakancsát, máris kapott egy hatalmas ölelést Tücsök édesanyjától. Az asszony pirospozsgás volt, mint egy érett paradicsom és göndör hajú, mint a nagymamáink – ez azonban egy cseppet sem öregítette. Márk épp csak kibontakozott az ölelésből, Tücsök apukája már ott állt előtte, és egy férfias kézfogás után el is kezdte tölteni neki a pálinkát.

– Még ki sem fújta magát, apa!

– Mit innál, Márk? Van szilvás házi pálinka, mézes házi pálinka és szilvás-mézes házi pálinka is. Vagy ha valami erősebbre vágynál, biztos találunk valamit a kamrában!

– Van egy üveg bor is, Irsai, a kedvenced – mondta Tücsök. – Már két hete megvettem, azóta minden áldott nap meg akartam bontani, de megvártalak vele.

– Azt hiszem, a bor jól esne. Köszönöm.

Tücsök nyelvet öltött apjára, aztán elsietett a konyha irányába.

– Abból a borból én is innék, ha már itt vagyunk – jegyezte meg Kerek úr a kanapéról. – Ezért utálom az időutazásokat. „Ne nyúlj hozzá semmihez!” Se egy falat étel, se egy jó korty ital. Kegyetlenség.

Luca Márkot nézte. Úgy ült a kanapén, mint aki először van a házban, de Luca ezt szinte kizártnak tartotta. Lehorgasztott fejjel hol a tenyerét nézte, hol a tévére sandított. Egyáltalán nem volt olyan energikus kisugárzása, mint annak a Márknak, akit ő ismert. Sehol az a vagányság, ahogy ültében végignyúlik a fotelon, lazán kócos frizurája helyett most csak egy lenőtt, sután fésült hajkoronával tudott szolgálni. – Tücsök azt mesélte, beköltöztél a városba – mondta Tücsök anyukája, és hozott egy tál krémes süteményt, amit alig bírt már lerakni a rogyásig pakolt asztalra.

– Igen – Márk egy pogácsát görgetett az ujjai között. – Így könnyebben tudok munkát találni az egyetem mellett. Szerencsére az ösztöndíjam még megvan, ami hatalmas segítség, de az albérletet is fizetni kell. Úgyhogy egyszerűbb így. Most a hetedikben lakom.

– A barátaiddal, igaz?

– Az túlzás – nevetett Márk. Közben Tücsök megérkezett a borral. Kerek úr kénytelen volt felülni a fotel háttámlájára, nehogy valaki ráüljön – nagy riadalom lett volna belőle. Luca a tévé mellől figyelte a kis családot és Márkot.

– Csak egy csoportba járunk az egyetemen – folytatta Márk. – Így hárman lakunk együtt, de mindnyájunknak van külön szobája. Nem olyan, mint otthon volt, de... szóval elmegy.

– Na, ki kér bort? – harsogta Tücsök. – Márk kap elsőnek!

Tücsök apukája jelezte, hogy nem iszik holmi híg löttyöt, anyukája pedig válasz gyanánt visszasietett a konyhába, felügyelni a készülő vacsorát.

Tücsök kinyitotta a bort, és töltött Márknak és magának is.

– Örülök, hogy eljöttél.

– Én is – Márk kortyolt. – Azt hiszem.

– Különben muszáj lett volna másnak adnom az ajándékodat. Akkor pedig keresnem kellett volna valakit, akit ugyanúgy Márknak hívnak, hogy az üdvözlő szöveg is klappoljon. Elég macerás lett volna.

– Ó... Nem kellett volna. Én nem vettem semmit... – vallotta be Márk.

– Ugyan már! Elég, hogy itt vagy! Tényleg! – azzal meglapogatta Márk hátát, ahogy egy nővér paskolná meg az öccséét.

– Drágám, ide tudnál jönni? – hangzott a konyhából. – Ki kéne venni a húst, de teli van a kezem.

Tücsök apukája komótosan tolta fel magát a fotelból, mint akit megérintett már a híres házi pálinkája lehelete.

Luca Márkot és Tücsköt nézte. Mintha két testvér ült volna egymás mellett. Még mindig nem értette, minek a láthatatlan tanúja éppen, de azt már tudta, hogy Tücsök nem Márk titkos szeretője, és talán nem is az exbarátnője. Ezek a gondolatok pedig szépen lassan visszabillentették a lelki egyensúlyát.

Éppen szólni akart Kerek úrnak, aki hason fekve henyélt a fotel háttámláján, félreérthetetlen jelét adva, mennyire unatkozik, amikor suttogás kúszott a fülébe. Ebben a világban mindent szuper élesen hallott – mint amikor a Deákon várakozó Márkot figyelte az ablakon keresztül. A susmogás a konyhából jött és Lucának hamar kicsengett a szövegkörnyezetből Márk neve.

Mintha nem lenne egyébként is észlelhetetlen, lábujjhegyen lopakodott a konyhához és épp csak a fél fülét dugta be a sarkon.

–... és Tücsök szerint is. Láttad volna mennyire örült, amikor végül igent mondott. Majd’ megszakadt a szíve érte, hogy a vén, gonosz nagyszüleivel kell ünnepelnie. Márknak arra van szüksége, hogy igazi, meleg, szerető családi légkörben töltse a szentestét. Ahogy eddig minden évben.

– Bizony – dörmögte Tücsök apukája a bajsza alatt. Egy nagy tál salátát vett ki a hűtőből. Aztán megnézte a fritőzt, készen van-e már a sült krumpli.

– Nagyon remélem, hogy jól fogja érezni magát. Emlékszem, talán tíz éves lehetett, amikor egyszer idejött hozzám, megölelt és azt mondta: „Annyira szeretek itt lenni nálatok, mint otthon”. Olyan jól esett.

– Hm. Hm. – Tücsök apukája kivette a kész sült burgonyát a forró olajból. Néhány másodpercig fel-le rázogatta, hogy lecsöpögjön rendesen, aztán egy itatós papírral kibélelt tálba öntötte a tartalmát. Kivett egy szem sült krumplit és bekapta. A krumpli összeégette a nyelvét, de ekkorra a pálinkától már nem érezte.

– Annyira szörnyű – szipogott Tücsök anyukája. – Annyira szörnyű, hogy pont egy éve történt. Szegény Zentéék, most még jobban hiányoznak, mint máskor.

– Ühöm – komorult el Tücsök apukája. – Igen.

Azon kell legyünk ma, hogy Márknak eszébe se jusson az a szörnyű este! Mindent bele kell adnunk!

– Számíthatsz rám! – mondta Tücsök apukája, majd kezébe fogta a salátás és a krumplis tálat és visszaindult az ebédlőasztalhoz.

Luca úgy érezte, mintha arcul csapták volna. A szégyenkezve szédelgett oda Kerek Perechez és szólt neki, hogy menjenek. Kerek úr azonnal felpattant, már régóta azt várta, mikor indulnak.

Lucának égett az arca, hogy hallgatózással és leskelődéssel – meg időutazással – tudta meg Márk életének ezeket a nagyon is intim és tragikus részleteit. Meg kellett volna várnia, hogy Márk tisztázza magát, ha akarja. Hogy majd akkor számoljon be neki Tücsökről és arról a karácsonyi napról, amikor a kapcsolatuk szilárd nyugvópontra jutott. Vagy soha nem akarta volna elmondani? Ezt a döntést is meg kellett volna hagynia neki. Nem volt joga megfosztani a lehetőségtől. Luca gyomra görcsös szorításba zsugorodott.

Ezúttal az ebédlő ablakán át távoztak.

Luca mindennél rosszabbul érezte magát, hogy számon kérte Márkot a karácsony lemondása miatt. Legszívesebben elbujdosott volna szégyenében.

Ismét a földalatti folyosón voltak a kétszárnyú kapu mellett. Luca már lépett volna ki, amikor Kerek úr megfogta a könyökét – ez volt a legmagasabb pont Lucán, amit elért.

– Én nem megyek már magával.

– Ó! – Luca nem tudta, mit mondjon. Gondolatai Márkon jártak, és ezen kívül is annyi mindent kellett még feldolgoznia és megemésztenie. Kerek úrra nézett, aki már egyáltalán nem tűnt különös szerzetnek számára. Ezalatt a pár óra alatt annyi furcsasággal találkozott, hogy egyszeriben minden könnyen elfogadhatónak tűnt a számára. Ami maradt, ami foglalkoztatta, azok már csak az érzések voltak, amikkel gazdagabb lett.

Szeretet, szégyen, sajnálat.

– Hát... Gondolom nem találkozunk többet... – mondta Luca.

– Valószínűleg nem. Bár én még találkozhatok magával – mondta Kerek úr, és az egyik elfüggönyözött ablak felé bökött fejével.

– Vigyázzon Márkra. Kérem.

– Rendben.

– Köszönök mindent. Nem tudom, hogy jó vagy rossz, hogy mindez megtörtént, de köszönök mindent. Lesz min gondolkoznom mostanában.

– Tudja... amikor egy ablakon belül vagyunk, abban a világban az összes ablak ugyanolyan kémlelő nyílásként használható, mint a folyosón lévők... Amíg odaát voltunk, belepillantottam pár másik emlékbe is. Márkkal és Tücsökkel. Van még valami, ami érdekelheti.

– Nem, köszönöm – mosolygott Luca. – Ha van még valami, amit tudom kell, azt ezután tőle szeretném megtudni.

– Ahogy gondolja – Kerek úr kezet nyújtott. –  Vigyázzon magára.

– Ön is. Minden jót!

Luca még utoljára hátranézett a válla felett. A folyosó hosszan kanyarogva nyúlt el mögötte. A mindenszínű függönyök, mint egy tarka óriáskígyó húzódtak végig rajta. Kerek úr zsebre dugott kézzel nézett utána. Soha életében nem fog nála különösebb személlyel találkozni. És talán jól is van ez így.

Luca lenyomta a kétszárnyú ajtó méretes ólomkilincsét és kilépett a budapesti éjszakába.

 



>>          Tovább az ötödik fejezetre          <<

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://karacsonyinovella.blog.hu/api/trackback/id/tr608176428

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása