Olvasási idő: kb. 10 perc
Új olvasó vagy? Kezdd az első fejezettel!

3.

– Hé! Hahó! Hajnal Luca!

Luca a fejébe tóduló vértől semmit sem hallott, amíg vissza nem ért hason landolása helyszínére, ahol rémülten ismerte fel, hogy a csőcsúszda, amin át érkezett, eltűnt. A falon semmi nem utalt rá, hogy korábban ott volt. Luca egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy talán valahol eltévesztette az irányt, de mindvégig egyenes úton jött.

Mi folyik itt?

– Hajnal Luca! – ezúttal meghallotta a szólongatást. Megfordult.

Kerek Perec loholt utána, négykézlábra ereszkedve, mint egy igazi róka. Nyakában egy nyaklánc lógott, aminek éke futtában végigkarcolta a homokkő járólapokat.

– Eltűnt a bejárat! Hogy tudok elmenni? – szegezte Kerek úrnak a kérdést Luca – Azonnal el akarok menni!

– Épp ez az, Hajnal Luca, éppen ezt akartam elmondani. Arra nem tud kimenni!

– Azt látom. Ezért futott utánam?

– Nem csak ezért – tördelte a mancsait Kerek úr. Luca most már jól látta, hogy a nyakláncán egy tenyérnyi hosszúságú ezüstkulcs csüng.

– Hanem? Istenem, ne kelljen már minden szót szabályosan kihúznom magából. El akarok menni, de a kijárat köddé vált! Teljesen biztos vagyok benne, hogy itt volt. Tetőtől talpig összekoszolta a kabátomat, ezt nem felejtem el csak úgy.

– Kérem, Luca, velem kell jönnie! Tudja, először nem voltam benne biztos, hogy itt tartózkodhat-e. Nem kerültem még ilyen helyzetbe, sőt, magam is először járok itt. De most már tudom!

– Mit tud?

– Hogy nem lett volna szabad idejönnie! – meresztette rá a szemét Kerek úr, azzal karon ragadta és vonszolni kezdte abba az irányba, ahonnan az imént érkeztek. Luca arra gondolt, az unokatestvére, Arnoldka, húzza mindig így maga után, amikor nagyon mutatni akar neki valamit.

– Miért nem szabad itt lennem? Mert mugli vagyok?

– Azt hittem, aki megtalálja a lejáratot, az jöhet. Hogy soha senki nem érkezik hívatlanul, vagy ha mégis, az kiérdemli, hogy itt legyen – hadarta Kerek úr –, de nem! Nagyon nem! Épp csak megemlítettem. Még csak nem is mondtam ki nyíltan. Hogy...

Már most mélyebben jártak az alagútban, mint ameddig Luca eddig elment. Az elfüggönyözött ablakok ugyanúgy kísérték az útjukat. Az út hamarosan kettéágazott, Kerek úr vett egy jobb kanyart. Továbbra sem engedte el Luca kezét.

– Teljesen elképedtek. Azt mondták, soha senki nem lépett még be ide hívatlanul. Hogy ilyen elő sem fordulhat. Az egyik interjúztató, Antarktika úr azt mondta, már réges-régen dúvadakat kellett volna állítani a bejárathoz. Ami persze nem túl jó ötlet, a dúvadak nem arról ismertek, hogy beleolvadnak a környezetükbe.

– Dúvadak?

– A lényeg az – hadarta tovább ziláltan Kerek úr –, hogy el kell tűnnie. Elképzelni sem tudom, mekkora botrány lenne belőle, ha megtalálnák – Kerek úr megtorpant. Sápadtan Lucára nézett. – Akár az állásom is elveszíthetem...

– Ó! Eszerint... gratulálok! – rázta meg Kerek úr mancsát Luca.

– Nagyon köszönöm, de most siessen! – azzal már rángatta is tovább.

A folyosó végéből közeledő léptek és beszélgetés hangfoszlánya ütötte meg a fülüket. Gyorsítottak a tempón, de a folyosó túl hosszú volt. Egy rövidtávfutó talán végigért volna rajta, de kizárt, hogy Luca a – szerinte túlságosan is – rövid lábaival képes legyen erre a bravúrra.

Kerek Perec megállt és félrevonta a hozzájuk legközelebbi függönyt. A nyakában lógó ezüstkulccsal kinyitotta a mögötte rejtőző ablakot, belökte, és azzal a lendülettel át is ugrott az ablakkereten. Lucának sem kellett kétszer mondani.

Épp csak átértek mindketten, amikor a két közeledő alak beérte a sarkot.

Luca és Kerek úr körül minden irányból emberek sereglettek, többségük bőrönddel, kulival vagy hátizsákkal. Egy roppant méretű csarnokban álltak. Negyven-ötven méter magasan acélszerkezetes tető borult föléjük. Üveglapokból rakott burkolata napfénnyel árasztotta el a teret. A tetőzet kelet felől boltíves homlokzatban végződött, ahonnan angyalokból álló szoborcsoport nézett le vigyázó seregként az utazókra.

– Milyen pályaudvar ez? – kérdezte Luca.

– Az arspendeni pályaudvar – válaszolta Kerek úr. – Innen érkeztem Budapestre. Ez volt az első hely, ami eszembe jutott, amikor aktiváltam az ablakot. Egy kicsit most maradnunk kéne.

– Jó, én... – kezdte Luca, de ebben a pillanatban az egyik elhaladó járókelő teljes menetsebességével beleütközött. Mindketten elestek.

A férfi zavartan pillantott körbe, mintha nem értené, mi történt.

– Figyeljen már jobban! – méltatlankodott Luca.

– Nem lát minket – mondta Kerek Perec. – Úgy tűnhet, mintha a Földön lennénk, de valójában mi most is ugyanúgy el vagyunk választva tőlük, mint amikor az ablakon keresztül néztük őket.

Luca értetlenül nézte, ahogy a férfi zavartan feltápászkodik, leporolja magát, aztán tovább sietett. Egyszer még hátranézett, mintha bármit is megláthatott volna így.

– Jöjjön! – Kerek Úr mintha egy kardhüvelyből rántaná ki, egy sétapálcát vett elő a kabátja alól. Megfogta Luca kezét. Egyet koppantott a sétabottal a földre, mire mindketten a magasba szökkentek, mintha tótágast állt volna a gravitáció. Luca nem mert a lába alá nézni.

Amikor legközelebb kinyitotta a szemét már a homlokzati angyalszobrok között ültek, szédítő magasságban. A szobrok felületét fele részben száradt galambürülék borította.

– Nyugodjon meg, ha leesne, elkapom – mondta Kerek úr. – Itt jó helyen vagyunk, senki nem fog zavarni minket.

– Még mindig nem tudom elhinni, ami velem történik – mondta Luca nagyokat lélegezve. Megtapogatta a táskáját, majd bele is nézett. A telefonja és Márk ajándéka, egy halom krém és pamacs mellett a helyén volt. Ezek a holmik a normális világra emlékeztették és arra, hogy reggel még ebben a normális világban ébredt, öltözött fel, csípte ki magát, és ugyanebben a normális világban indult el a kiskertvicei buszmegállóba, hogy találkozzon Márkkal.

Aztán követett egy áfonyakék kabátos rókát, akivel egy varázsablakon keresztül és egy ötven méteres ugrás után, egy idegen ország pályaudvarának boltíves mennyezete alatt találta magát. Láthatatlanul.

– Esküszöm, soha többet nem fogok arra panaszkodni, hogy unalmas az életem – sóhajtott Luca – Bárcsak a magánéletemben is varázsütésre menne minden.

Kerek úr nem figyelt rá. Feneketlen kabátja alól egy üveg fehérbort, aztán egy kicsiny, lefedett porcelánedényt vett elő.

– Hová tettem, hová tettem? – dörmögött, miután a bort és az edényt lerakta Luca mellé és tovább kutakodott kabátja fonákjában. Végül egy háromszög alakú, szalvétába tekert csomagot rakott még kettejük közé. Luca már azon sem lepődött volna meg, ha legközelebb egy kolbászgyúró teknőt húz elő valamelyik rejtett zsebéből.

– Úgy terveztem, Borkával fogom elfogyasztani ezt a remek bort, de ha már így egymásba futottunk, kérem, legyen a társaságom.

–  Hát jó. Addig kínálgasson, amíg le nem szédülök innen.

Kerek úr egy svájci bicskával kibontotta a bort, aztán szétteregette a háromszögletű csomag szalvéta rétegét, ami négy szelet pirított kenyeret rejtett. Az edény melegen gőzölgő olvasztott sajttal, fondüvel volt teli. Luca egy pillanatra minden gondjáról megfeledkezett.

– Egészségére! – mondta Kerek úr és átnyújtotta az üveget Lucának. – Elnézését kérem, reggel még nem gondoltam, hogy poharakat is hoznom kéne magammal.

Egymás után ittak a borból és mártogatták a pirítósokat a fondübe. Mennyei krémes volt, a bor pedig kellemesen savas-fűszeres.

Az egyik tartóacél árnyékot vetett rájuk, de a lábukat így is kellemesen melegítette a nap. Luca nyugat felé nézett, ahol vasúti sínek vezettek ki a pályaudvarról. Egy vonat gördült épp kifelé.

– Olyat láttam az ablakon keresztül, amit nem tudom, hogy akartam-e látni – mondta Luca a pirítóst rágcsálva. Úgy érezte, miután ugyanabból az üveg borból ittak mindketten, mint holmi gimis utcai tivornyák alkalmával a barátnőivel, bátran elmondhatja Kerek úrnak, ami a szívét nyomja. – Maga járt már így? Hogy olyat tudott meg, amit nem akart?

Kerek úr beleivott a borba, aztán megtörölte a pofáját.

– Mi folyton olyan dolgokat tudunk meg, amiről mások nem akarnák, hogy bárki tudomást szerezzen. Különben is, azt vallom, nincs olyan titok, amire fény ne derülne. Jobb nem számítani rá, hogy valami örökké feledésben marad.

Luca a homlokát ráncolta.

– Nem mondanám, hogy ilyen válaszra számítottam.

– Nem hiszek benne, hogy vannak dolgok, amikről jobb nem tudni. A tudás minden. A mi szakmánkban meg főleg. Nézze csak, máris úgy beszélek, mintha már munkába is álltam volna. Jó bor.

– Szerintem meg... – Luca kivette Kerek úr kezéből az üveget és meghúzta. Tényleg jó bor volt, más körülmények között több tisztelettel fogyasztotta volna. – A fenébe is, a legrosszabb az, hogy csak féligazságokat, fél történeteket tudtam meg. Érti? Márkkal úgy volt, hogy együtt karácsonyozunk. Megbeszéltük. Erre kiderül, hogy inkább egy másik csajjal lesz. Valami Tücsökkel. Maga mit mondana erre? Most komolyan. És én erről semmit nem tudtam. Egészen mostanáig, hála a maguk varázsablakainak.

– Talán Márkot kéne megkérdeznie erről.

– Jó, jó, de most magával beszélek. Mit mond?

– Hogy a spekuláció legtöbbször nem vezet semmi jóra – mosolyodott el Kerek úr, és visszakérte az üveget. Lassan elfogyott a pirítós, Kerek úr már így is annyi fondüt tartott meg egy-egy falaton, amennyit a gravitáció még éppen engedett.

Luca tovább beszélt.

– Szinte már ritkaság számba megy, hogy mi nem Tinderen vagy Twitteren ismerkedtünk meg egymással. Mármint érti, az interneten.

– Azért mert nem úgy nézek ki, mint maguk, még nem vagyok fogalmatlan – mondta Kerek úr, de hangjában nem volt neheztelés. – Sokkal többet tudok önökről, lalakikről, mint azt gondolná. Igaz, nem önszorgalomból. Már a korábbi állásaim is megkövetelték ezt a tájékozottságot.

– Nekem még a szüleim sem ismerik a Twittert... szóval minden elismerésem.

Kerek úr olyan arcot vágott, amiről talán csak egy hozzá hasonló szerzet tudta volna megmondani, hogy mit jelent. Luca mindenesetre pozitívan értékelte.

– A pesti állatkertben találkoztunk. Július 9-én. Rettentő meleg volt, mint minden nyáron az elmúlt években. Ezt csak azért mondom, mert egyikőnk sem a legjobb formáját hozta. Ahhoz egy vödör jég is kevés lett volna. A szurikátáknál voltam, ők a kedvenceim. Órákat tudok eltölteni velük, egy egész albumnyi képem van róluk. Épp a telefonommal kattintgattam, amikor odajött hozzám Márk. Olyan feje volt, mint akit hátulról tolnak, de aztán ahogy megszólított, hamar beszélgetésbe elegyedtünk. A kezdeti szeppent viselkedéséből átment a „laza jópasi” szerepbe, de jól állt neki. Volt benne valami, ami már akkor megfogott. Valami... nem tolakodó intelligencia. Igen, ez az. Olyan fajta pasinak tűnt, aki tisztában van az értékeivel, de nem hangoztatja őket.

Hangosbemondó jelezte, hogy vonat érkezik a hármas vágányra. A menetirány szerinti jobb oldalon már kész embersor várakozott a peronon. Egyiküknek sem jutott eszébe felnézni a fejük felett sorakozó angyalszobrokra. Persze, ha felnéznek, sem látták volna a mancsáról fondüt szopogató rókát és a borosüveget szorongató lányt.

– Aznap este újra találkoztunk. Ő hívott fel, és azt mondta, azonnal látni szeretne. Talán melodramatikusan hangzik, de nem volt az, tényleg. Azóta az este óta együtt vagyunk. Szinte semmi problémánk nem volt eddig – egy pillanatnyi szünetet tartott, mintha csak számba venné eddigi nézeteltéréseik rövid sorát – Erre most ilyen szituációban kell látnom. Meghitt beszélgetésben egy számomra idegen nővel, akivel szemmel láthatóan szoros kapcsolata van. Akinél karácsonyozni fog, ahelyett, hogy az én meghívásomat fogadná el. Maga érti ezt?

Kerek úr azonban már azzal volt elfoglalva, hogy fejét tövig a porcelán edénybe dugva sikeresen kinyalja a maradék fondüt is. Luca a kutyájukat, Hernádot látta többször is így zabálni, igaz, ő egyszer sem kapott ilyen ínyenc falatokat uzsonnára.

– Kerek úr? – köszörülte meg a torkát Luca.

– Nos, hát, igen – mondta Kerek úr, miközben a mancsával húzogatta le pofaszőréről az ételmaradékokat. – Ahogy mondtam, talán Márkkal kéne ezeket megbeszélnie, nem igaz?

Luca ajkait beszívva, fejét ingatva próbálta titkolni, hogy muszáj igazat adnia Kerek úrnak.

Amikor meghallotta Tücsöktől, hogy Márk náluk tölti a karácsonyt, annyira úrrá lett rajta a düh, hogy csak le akarta ordítani Márkot.

Mostanra azonban, hogy lenyugodott, tiszta fejjel már abban sem volt biztos, hogy hallani akarja Márk magyarázatát. Persze szeretett volna tisztán látni, de egy másik fele inkább visszarohant volna a boldog tudatlanságba. Hiszen mi van, ha kiderül... valami ősrégi, mély románc? Például. Nagyon is elképzelhető. Talán Tücsök az excsaja és a szakítás óta is folyton összejárnak. Mindig kibeszélik Márk épp aktuális barátnőit, néha meg barátság extrákkalt játszanak.

Elővette a telefonját, és szinte megigézve bámulta a képernyőjét. Megint rájött a remegés, de ezúttal ötven méter magasan egyensúlyoztak, szóval nagyon figyelt rá, hogy ne ejtse ki a mobilját a kezéből.

– Jól van. Felhívom – sóhajtott Luca, és már tárcsázta is volna Márkot, amikor Kerek úr megszólalt.

– Innen nem tudja felhívni. Ahogy korábban mondtam, most nem pontosan ott vagyunk, ahol gondolja. Azok itt használhatatlanok.

– Jaj, akkor vissza kéne mennünk – tört le Luca. – Vissza az alagútba, aztán ki a felszínre...

– Ne olyan hevesen! – Kerek úr egy tizenötször tíz centis alumínium ládikát vett elő feneketlen kabátzsebéből. – Ez a szett az állással együtt jár.

Luca belekukucskált a dobozba. Egy ugyanolyan kulcsot látott benne, mint ami Kerek úr nyakában lógott az interjú óta. Mellette medalion, egy homokóra öntött plasztikájával. Alatta két mágneskártya, egy útlevélszerű füzetecske, két gerezd fokhagyma, egy negyedkilós zacskó só és egy régi mobiltelefon, ami szakasztott mása volt Luca első mobiljának, egy Nokia 3210-esnek.

– Maga nem tud telefonálni innen. De én tudok – mutatta fel a Nokiát Kerek úr – Nekünk képesnek kell lennünk rá, hogy fel tudjunk hívni bárkit, ha szükségünk van rá. Ezek a telefonok úgy vannak kialakítva, hogy nem a vevőtoronynak küldik először a jelet, hanem az ablaknak. Tessék – azzal Luca kezébe nyomta a mobilt.

Luca alig hallhatóan megköszönte, aztán nagyot nyelt. Elkezdte átmásolni a telefonjából Márk számát, aztán mielőtt meggondolhatta volna magát, tárcsázott.

Biiip.

Biiip.

– Igen? – szólt a telefonba Márk.

– Luca vagyok! – aztán még hozzátette – Szia.

– Luca! Minden oké? Legalább milliószor kerestelek! Merre vagy? Egy órát vártam rád! Hívtalak és írtam is, szinte mindenhol! Láttam, hogy nem kaptad meg az üzeneteimet! Minden oké? Hol vagy? – Márk mindezt egy levegővétel nélkül hadarta végig.

– Jól vagyok. Te hol vagy?

– Hogy én? Én a Cipőtalpban, de te mit csinálsz, merre vagy? Nem esett bajod, igaz? Már minden megfordult a fejemben. Ott vártalak a Deákon, ahol megbeszéltük. Elfelejtetted? Vagy mi történt?

– Mondtam már, hogy jól vagyok – Luca nem akart eltérni a tárgytól. Határozottnak kellett maradnia, ha a végére akart járni ennek a Tücsök ügynek. Majd később elmeséli neki mi történt. Mármint ha egyáltalán lesz később. – Kivel vagy?

Pillanatnyi csend a telefonban.

– Egy barátommal. Figyelj, nem szeretnéd elmondani mégis, mi ez az egész? – Márk hangja egy árnyalatnyival feszültebb lett és pont ugyanennyivel kevesebb aggódás vegyült bele. – Halálra aggódtam magam érted! Fel sem hívtál, nem is szóltál, hogy nem jössz, egyszerűen csak hagytál lógva. Most meg felhívsz és annyit sem mondasz, hol voltál eddig?

– Aha. Majd elmondom. Vagy nem mondom el. Most nem ez a fontos. Azt akarom tudni, hogy miért nem fogunk együtt karácsonyozni? Hogy valójában miért nem fogunk együtt karácsonyozni? Erre válaszolj!

Márk most valamivel tovább nem szólt semmit. Luca sokért nem adta volna, ha egy ablakon keresztül nézheti Márkot, hogy lássa a reakcióját. Elképzelte, ahogy odahajol Tücsökhöz: Most mit mondjak neki? Drágám, mit mondjak neki?

– Luca, én... csak nem vagyok még kész erre, oké? Nem értem, miért támadsz le, nem csináltam semmi rosszat. Érted? Mi ez az egész?

– Márk. Van valakid? Mondd meg őszintén! – szipogott Luca.

– Nincs.

– Szóval nincs?

– Mondom, hogy nincs! – Márk már szinte kiabált.

– És Tücsök?

– ...

Katt.

Márk kinyomta a telefont.

>>          Tovább a negyedik fejezetre          <<